Pannongyík

Nevek

Magyar név
Pannongyík
Tudományos név
Ablepharus kitaibelii fitzingeri
Angol név
European snake-eyed skink

Rendszertan

Rend
Pikkelyes hüllők rendje (Squamata) - Gyíkok alrendje (Sauria)
Család
Vakondgyíkfélék családja (Scincidae)

Védelmi státusz

Természetvédelmi érték (Ft)
250 000 Ft

Általános leírás 

A pannongyík törzse hosszúra nyúlt, hengeres, alig határolódik el a nyaktól. Feje rövid, orra tompán lekerekített. Kistestű gyík, teljes hossza 10-12 cm, a test és a farok aránya megközelítően 1:1. Szemhéjai összenőttek, ezért pislogni nem képes, innen ered a siklószemű gyík elnevezés is. A háti és a hasi oldalt egyformán kerek, kisméretű pikkelyek borítják, a test felszíne egészen sima tapintású, a lábatlan gyíkéhoz hasonlóan üvegszerűen csillog. Lábai aprók, gyengék és messze állnak egymástól, ennek következtében nem képes elemelkedni a földtől. Mozgása tekergő, apró kígyóéra emlékeztet. Hátának alapszíne bronzosan olajbarna, közepén két hosszanti fekete vonal fut végig, melyeknek külső szegélye világos pontsorral szegett. Az orrcsúcstól mindkét oldalon egy-egy világos csíkkal határolt feketésbarna sáv húzódik, mely a hátsó láb tájékán eltűnik. A has ezüstösen szürkésfehér. A nemek elkülönítése sem a színezet, sem a méret alapján nem lehetséges. A fiatalok színezete világosabb sárgásan bronzos, a frissen kikelt példányok farkának hátsó fele hónapokon keresztül jellegzetesen tompa narancs-rozsdavörös színű.

Taxonómia 

A pannongyík a szkinkfélék, más néven vakondokgyík-félék (Scincidae) családjának egy viszonylag fajszegény génuszába, a siklószemű gyíkok (Ablepharus) közé tartozik. A génusz egyes források szerint mindössze 9, mások szerint csupán 7 fajt foglal magába. A pannongyík az Ablepharus kitaibelii (Bibron & Bory, 1933) fitzingeri Mertens, 1952 nevű alfaja. Mellette további 3 másik alfaj él Európában; a törzsalak kitaibelii, továbbá a fabichiŠtěpánek, 1938 és a stepaneki Fuhn, 1970 balkáni-hellén elterjedésűek, míg a nálunk élőfitzingeri a Kárpát-medence jellemző alfaja.

A pannongyík felfedezésének rövid történetéről Pénzes Bethen Terrárium című könyvében (ld. Általános irodalom) és Korsós Zoltán Természet Világában megjelent cikkében (ld. Ajánlott irodalom lent) olvashatunk. A fajt elsőként 1797-ben természettudósunk Kitaibel Pál találta meg, és Lacerta nitida-ként írta le. A leírást azonban nem közölte nyomtatásban. Alig több mint negyedszázaddal később Kitaibel tanársegéde, Sadler József, botanikus is megtalálta a kis gyíkot, amelyet Bécsbe küldött Leopold Fitzingernek, a Bécsi Természettudományi Múzeum zoológusának. Mivel az állat Magyarországról („Pannóniából”) származott, Fitzinger Ablepharus pannonicus (innen ered a magyar pannongyík vagy magyar gyík elnevezés) néven írta le. 1933-ban azonban Bibron és Bory Görögországban is felfedezték a pannongyíkot, és ezzel kiderült, hogy nem csak Magyarországon fordul elő, így a nevét Ablepharus kitaibelii-re változtatták. A korábban elterjedt neve, a magyar gyík, az 1980-as években kopott ki a tudományos köztudatból.

Hasonló fajok 

Magyarországon nincs hozzá hasonlítható faj. Leginkább talán egészen fiatal lábatlan gyíkokkal (kuszma, Anguis fragilis) téveszthető össze, de a lábatlan gyíknak nincs lába, illetve egészen fiatalon okkersárga és nem barna. Előfordul, hogy fiatal fali gyíkkal vagy zöld gyíkkal tévesztik össze (többnyire ez a két faj fordulhat elő vele ugyanazon élőhelyen), de ezek feje robosztusabb, tarkótájékuk jól láthatóan szűkül össze a nyaknál és erős lábaikkal képesek elemelni testüket a felszíntől. Ellentétben a zöld gyíkkal és a fürge gyíkkal, testében soha sincs zöldes árnyalat. A fali gyíkra és a homoki gyíkra jellemző csipkézett mintázat szintén hiányzik róla. Az elevenszülő gyík hasonlóképpen barna ugyan, de egyfelől hazánkban a két fajnak nincs átfedő élőhelye, másfelől pedig alkatukban is jól láthatóan különböznek egymástól. A pannongyíkot minden más gyíkfajtól jól elkülöníti karcsú, hengeres teste, mely a mellső és hátsó lábak közt egyenletes átmérőjű, s a hastájékon sem domborodik ki. Gyakran nevezik emiatt ceruzaalakúnak is.

Elterjedés, hazai előfordulás 

Hazai elterjedése: Magyarországon szigetszerű előfordulási helyeit ismerjük a Pilis-Visegrádi-hegységben, a Budai-hegyekben, a Börzsönyben, a Cserhátban, a Mátrában, a Bükkben, a Heves-Borsodi-dombságban, az Aggteleki-karszton, valamint a Duna-Tisza közén a Gödöllői-dombságban. A Dunántúli-középhegységből 3 historikus adat létezik; az első leírásként ismertté vált Várpalota („Palota” – Kitaibel Pál 1797-es jegyzetében) környéke, a Szentgyörgyhegy a Tapolcai-medencében és a Somló-hegy. Mindhárom adat nagyon régi, és meglehetősen bizonytalan, így feltétlen szükséges lenne minél frissebb érvényesítésük. A Gödöllői-dombságban a Fóti-Somlyótól egészen Pánd településég, sőt tovább délre - már inkább a Kiskunság határán -, az albertirsai Golyófogó-völgyből is ismert. Nem igazolt lelet származik még a Kecskeméthez közeli Nyárlőrinci-erdőből, melynek eredete úgyszintén a XX. század elejére nyúlik vissza, s a többszöri vélelmezett észlelés ellenére jelenlétét egyelőre nem vehetjük egészen biztosra itt. Szakosztályunk folyamatos felméréseket végez itt a Kiskunsági Nemzeti Park támogatásával, de a pozitív megerősítés még várat magára. A pannongyík hegyvidéki előfordulásai is szigetszerűek. A Pilis-Visegrádi-hegységből Visegrád (Nagy-Villám), Szentendre (Kada-csúcs). Pomáz (Mesélő-hegy) és Esztergom (Strázsa-hegy) környékéről jelezték a Duna-Ipoly Nemzeti Park munkatársai, és Szakosztályunkból Vági Balázs és önkénteseink 2011 áprilisában egy új élőhelyet fedeztek fel a Kis-Csikóvár-hegy déli lejtőjén.

Készült az Országos Kétéltű- és Hüllőtérképezés Program honlapjára beérkezett adatok felhasználásával.

Világelterjedés: Az Ablepharus kitaibelii Közép-Európában kis területeken, foltszerűen fordul elő. Szlovákiától északabbra és hazánktól nyugatabbra már nincs jelen. A faj igazi magterülete Dél-Kelet-Európa és Kis-Ázsia, így fellelhető Romániában és a Balkánon, Görögországban valamint Törökországban és a Közel-Kelet Földközi-tengerrel szomszédos országaiban. Az egyesAblepharus fajok elterjedésének pontos lehatárolása még várat magára, így az alábbi leírás inkább csak tájékoztató jellegű. Eddigi ismereteink szerint a törzsalak elterjedési területe a legnagyobb, megtalálható a görög félszigeten, az Égei-tenger szigetein, Törökországban, Cipruson, Szíriában, Libanon, Izraelben, sőt még távolabb, Irakban is. A fabichi alfaj ezzel szemben igen szűk körzetben él, eddig csupán a Mikronisi, Karpathos, Khasos és Armathia nevű szigetekről mutatták ki. A stepaneki alfaj jellegzetesen észak balkáni elterjedésű, Albániából, Bulgáriából, Macedóniából, Szerbiából, Romániában és Boszniából ismert. A nálunk is honos fitzingeri alfaj legdélebbre a Vajdaságban található meg, míg északi elterjedésének határa Szlovákia déli felének alacsony hegy- és dombvidéke (itt a legdélebbi adatot Szakosztályunkból Kovács Tibor gyűjtötte az Esztergommal szemben, a Duna szlovák oldalán húzódó Burda-hegység déli kitettségű sziklagyepén).

Forrás: Európai Herpetológiai Atlasz (http://na2re.ismai.pt/atlas.php)

Pannongyík európai elterjedése. Készült az Európai Herpetológiai Atlasz honlapja alapján.

Élőhely 

Elsősorban a délies kitettségű, száraz, füves domboldalakat, hegyoldalakat kedveli, de középhegységeink lombhullató erdővel borított meleg, sziklás lejtőin is előfordul. A hó által lenyomott fű vagy avar alatt érzi magát biztonságban. Az ilyen helyeken nagyon nehéz jelenlétéről megbizonyosodni. Gyakran találkozhatunk vele sziklagyepekben, ahol a sziklarepedésekbe, üregekbe húzódva telel át, vagy kövek alatt vészeli át a nyári hőséget. Általánosan elterjedt nézet, hogy magasabb domb- és hegyvidékeinken fordul elő. Ezzel szemben egészen sekély löszvölgyekből (pl. Albertirsa, Golyófogó-völgy), sőt kiskunsági homokterületről (Nyárlőrinci-erdő) is ismert – bár ez utóbbi lelőhelye még kérdéses. Valószínűleg jóval több helyen van jelen, mint az eddig feltártak, de kis termete miatt elkerüli az emberek figyelmét.

Életmód 

A pannongyík jobbára a reggeli és késő délutáni órákban aktív. Amikor a talaj, illetve a levegő napközben erősen felmelegszik, visszahúzódik rejtekére, kövek, fatuskók alá vagy tücsöklyukakba, rágcsálójáratokba. Gyakran még szürkületkor is vadászik, zsákmányát apró termetű ízeltlábúak, köztük jelentős számban hangyák teszik ki. A reggeli és délutáni órákban is legtöbbször a fű vagy avar alatt mozog, ahol bizonyos mértékben ilyenkor is árnyékban van. Téli álomra októberben sziklarepedésekbe, földalatti üregekbe húzódik. Hosszú őszökön még novemberben is találkozhatunk vele a felmelegedő déli lejtőkön. Március második felében jön elő a telelésből, majd április közepén párzik. A nőstény 4-6 borsószemnél kisebb méretű, puha héjú, hosszúkás tojást rak, melyet laza földbe, avar alá temet. A kis gyíkok augusztus közepén, szeptember végén bújnak ki a tojásból, s ekkor alig 5 cm hosszúak. Kifejezetten félénk természetű, nehezen megközelíthető állat. Kevéssé ismert faj, párválasztásáról, hőszabályozásáról és egyéb viselkedési elemeiről keveset tudunk. Természetes ellensége a rézsikló, és valószínűleg a többi nagytestű gyík is zsákmányolja. A madarak közül több faj megfogja, így pl. a kövirigó különös előszeretettel vadászik rá, de gébicsek, vércsék is zsákmányolják. Herczeg Gábor és Kovács Tibor közel tíz évvel ezelőtt igen nagy alapossággal vizsgálta Budapesten a sas-hegyi populációt, elsősorban a fali gyíkkal és zöld gyíkkal való együttélése szempontjából. Váratlan módon zöld gyíkokból gyomormosás után sikerült kimutatniuk fiatal pannongyíkot, ami a predációs nyomás egy új elemét tárta fel.

Státusz, védelem  

A pannongyík Magyarországon elszigetelt állományban fordul elő és ezen belül is csak foltszerűen van jelen, rengeteg a kis területen élő, szomszédjától teljesen elszigetelt populáció. Élőhelyeinek megőrzése érdekében nagyon fontos lenne pontosan ismerni valamennyi előfordulási helyét. Az erdők között meglévő domboldali, elszórt területen élők kevésbé veszélyeztetettek, mint a síkvidékiek. Ismertté vált élőhelyein arra kell ügyelni, hogy azok lehetőleg érintetlen állapotban maradjanak meg, ha azonban ott extenzív gazdálkodás folyik - pl. kaszálás - akkor annak mértéke és időbeli eloszlása ne változzon az elmúlt évtizedek/évszázadok gyakorlatához képest. A rendszerváltás óta számos száraz gyepen felhagytak a külterjes állattartással, s ennek következtében az egykori legelőkön rohamos terjedésnek indult a galagonya, a kökény és a vadrózsa, melyek becserjésedéssel fenyegetik a pannongyík élőhelyeit. A faj a Berni Egyezmény II. függelékébe tartozik. Magyarországon – mint minden hüllő és kétéltű – védett. Természetvédelmi értéke: 250 000 Ft.

Szakosztályunk 2011-ben pannongyík felmérési programot indított, melynek célja a kérdéses élőhely újraellenőrzése, új lelőhelyek feltárása és élőhelykezelési programok előkészítése.

Ajánlott irodalom 

Fitzinger, L. 1824. Ueber den Ablepharus pannonicus, eine neue Eidechse aus Hungarn. Verhand-lungen der Gesellschaft Naturforschender Freunde zu Berlin, 1: 297-302.

Herczeg G., Tóth T., Kovács T., Korsós Z. & Török J. 2004. Distribution of Ablepharus kitaibelii fitzingeri MERTENS, 1952 (Squamata: Scincidae) in Hungary. Russian Journal of Herpetology, 11: 99-105.

Herczeg G., Tóth T., Kovács T., Korsós Z. & Török J. 2007. Microhabitat use, seasonal activity and diet of the snake-eyed skink (Ablepharus kitaibelii fitzingeri) in comparison with sympatric lacertids in Hungary. Biologia62: 482-487.

Korsós, Z. 2007. A magyar gyík. Természet Világa, 138: 372-373.

Korsós, Z., Csekés, R. & Takács, E. 2008. New locality records of Ablepharus kitaibelii fitzingeri Mertens, 1952 from the area surrounding the river Ipel’, in Slovakia and adjacent Hungary. North-Western Journal of Zoology 4: 125-128

Lendl, A. 1892. Hazánk egyik speczialitásáról. In: Emlékkönyv a Királyi Magyar Természettudományi Társulat félszázados jubileumára. Királyi Magyar Természettudományi Társulat, Budapest, pp. 499-510. [B. 469]

Mertens, R. 1952. Über den Glattechsen-Namen Ablepharus pannonicus. Zoologischer Anzeiger, Leipzig, 149(1/2): 48-50.

Poulakakis, N., Lymberakis, P., Tsigenopoulos, C.S., Magoulas, A. & Mylonas, M. 2005. Phylogenetic relationships and evolutionary history of snake-eyed skink Ablepharus kitaibelii(Sauria: Scincidae). Molecular Phylogenetics and Evolution34: 245-256.

Teschler, Gy. 1884. Ablepharus pannonicus Fitz. - Mathematikai és Természettudományi Közlemények, 20: 207-430.

Galéria 

Fiatal pannongyík
Pannongyík fejtetője

Ajánlott idézés

Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (2017) Magyarország kételtűi és hüllői: Pannongyík http://www.mme.hu/keteltuek-es-hullok/pannongyik
Letöltés dátuma: 2017-06-26