A pingvinek névadója, az óriásalka

Az óriásalka északon, az Atlanti-óceán sziklás partvidékén költött. Biológiailag nem rokona a mai pingvineknek, ez az elnevezés mégis hozzá kapcsolódott legelőször. A szó feltehetően walesi eredetű, jelentése „fehér fej”. A déli tengereket meghódító utazók pusztán hasonlóságuk miatt nevezték így a pingvineket, amik az óriásalka kihalásával azonban így váltak közismerté. 

Óriásalka (Illusztráció: Andy Birch).

Az óriásalka nagytestű, közel 1 méteresre megnövő madárfaj volt. Apró szárnyaival nem tudott repülni, a pingvinekhez hasonlóan a víz alatti manőverezésben használta őket. A szárazföldön esetlenül totyogó madár a vízben elképesztő sebességgel tudott mozogni. Halakkal táplálkozott, melyeket gyakran mélyen a felszín alatt kapott el. Nagy kolóniákban költött meredek sziklafalakon. Természetes ellensége viszonylag kevés volt, közéjük tartozott a gyilkos bálna, a réti sas, és a fészkelő kolóniákat dézsmáló jegesmedve.


Az óriásalka közelebbi rokonai a még ma is élő lummák (fent), lundák (alul balra) és alkák (alul jobbra), melyek az óriásalkához hasonlóan meredek, sziklás helyeken fészkelnek. (Fotók: Hallvard Strøm, Nagy Róbert és Orbán Zoltán).

Érdekesség, hogy az utolsó jégkorszak idején a befagyott óceán miatt a faj délebbre szorult, ezt bizonyítják a francia mediterrán tengerparti barlangokban talált, óriásalkát ábrázoló rajzok is. A jégkorszak elmúltával azonban visszatért eredeti, hűvös atlanti élőhelyére, a táplálékban gazdag vizekhez. 


Óriásalka barlangrajz a francia mediterráneumból (Fotó: Jamie Woodward).

A kutatók becslései alapján a faj egyedszáma egykoron a milliós nagyságrendet is elérte. Az emberek körülbelül a 8. századtól vadászták tolláért, tojásáért, húsáért és zsírjáért. A kietlen északi tájakon minden élelemforrást ki kellett használniuk a zord, jeges tél beköszönte előtt. A 16. század idejére azonban már hatalmas kereslet volt az óriásalka tollra, hogy párnákat, paplanokat készítsenek belőle. A csapatosan költő és az embert nem félő, nagytestű madarak évről évre könnyű zsákmánnyal kecsegtettek a tollipar számára, egészen addig amíg teljes kolóniák kezdtek eltűnni a megszokott szigetekről. Ekkor már látható volt, hogy a faj fennmaradása forog veszélyben, ezért több célzott védelmi törvényt is bevezettek, de ezek sajnos nem bizonyultak hatékonynak.


Az óriásalka tojásai egyedi mintázatúak voltak, ezért igazán különleges értéket képviseltek a gyűjtők számára. A nyújtott csepp alak megakadályozta, hogy a tojás legurulhasson a puszta szikláról. A bal oldali képen eredeti tojásokat láthatunk, míg a jobb oldali kép meglehetősen jól sikerült alka tojás sütiket ábrázol, melyek egy könyv kiadására készültek (Fotók: bal – TheLostAuk on Twitter, jobb - Jan Thornhill).

Az emberek elképesztő kegyetlenséggel gyilkolták a madarakat. Mivel a vízben szinte lehetetlen volt őket elkapni, a rájuk vadászó halászok a fészkelő kolóniákat célozták meg. A nehezen mozgó madarakat a kolónia tömegében gyakran botokkal verték agyon, ha pedig csak a tollukat akarták megszerezni, akkor sokszor élve tépték meg őket. Ha főzésre került sor, akkor a tüzet fák híján az agyonvert madarak olajos testével izzították. A halászok által a hajókon behurcolt patkányok fészekrablása tovább nehezítette a faj fennmaradását.


Óriásalkák (Illusztráció: Jan Thornhill).

A faj ritkulásával a 18. század végére egyre felértékelődött a gyűjtők szemében az óriásalka. Egy-egy tojásért, akár egy képzett munkás 1 évnyi bérét is kifizették, ezért a hatalmas összegért megérte a megmaradt néhány példány keresésére indulni. Az utolsó költő párt az Izland közelében lévő Eldey-szigeten fogták be, bőrüket még a reykjavíki megrendelőig sem sikerült eljuttatni, már útközben megvette valaki. Eldugott helyeken azért pár évig még feltehetőleg költött néhány egyed, az utolsó hivatalosan is elfogadott adat egy magányos példányról Észak-Amerika legkeletibb, Új-Fundland környéki vizeiről érkezett 1852-ből.


Errol Fuller festménye az óriásalkákról.

Az utókor számára fennmaradt 78 bőrt (többnyire kitömött formában), 75 tojást és 24 teljes csontvázat múzeumok őrzik.

Göcző Gabriella

Kapcsolódó hírek

A Salina a borzas gödények téli táplálkozóhelye (Fotó: Máté Bence)

Montenegrói partnerszervezetünk (CZIP), több európai madárvédelmi szervezettel közösen, kampányt indított egy kiemelten fontos vizes élőhely megmentése érdekében. Kérjük segítse őket céljaik elérésében a petíció aláírásával! A petíció oldala angol nyelven készült, de cikkünkben összefoglaltuk a legfontosabb tudnivalókat!

Az elengedés pillanata. A madarat Nagygyőry Anna, aki önkéntesként Egyesületünk és a Madárkórház munkáját is segíti, engedte szabadon.

Amint arról korábban beszámoltunk róla május elején egy törött szárnyú madarat talált területi koordinátorunk Görbeháza határában.

E kötet 455 olyan – hivatásos vagy amatőr – ornitológus életrajzi adatait tartalmazza, akik Magyarországon születtek, Magyarországon madártannal foglalkoztak, magyarul vagy magyarországi madárvilággal kapcsolatban tudományos közleményeket, könyveket jelentettek meg, vagy a magyar madártan ügyét bármilyen egyéb módon – például magyarországi múzeumi gyűjtemények gyarapításával...