Családja Erdélyből származik, dr. Bod Péter a híres erdélyi irodalomtörténész, Bod Péter egyenesági leszármazottja. Sándorfalván született, iskoláit ott, majd Szegeden és Budapesten végezte, ahol orvosi diplomáját is szerezte. 1955-ben került Szentesre, ahol egy 60 ágyas belosztályt bíztak rá. Később, 1974-től ebben a kórházban lett igazgató főorvos. Fő kutatási területei az izotópdiagnosztika, az egészségügyi szervezés és a számítástechnika egészségügyi alkalmazása voltak. Édesapja is a szentesi kórházban dolgozott. Két gyermeke szintén orvos, három unokája és három dédunokája van.

1966-ban „Érdemes Orvos”, 1981-ben „Kiváló Orvos” miniszteri elismerésben, 1989-ben a „Szentes Város Fejlesztéséért” kitüntetésben részesült. 1998-ban a „Dr. Bugyi István Emlék-érem”, 2016-ban „A Városért Emlékérem” elismerések birtokosa lett.

Kevesen tudják, hogy ismert bélyeggyűjtő volt, a Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetsége vezetőségi tagja, gyűjtötte a madarakat ábrázoló bélyegeket.

Madártani tevékenységét a Dél-Alföldön, szűkebben Csongrád megye északi területein fejtette ki. Kezdetben a szentesi Kastélypark és a Templomkert madarait figyelte meg. Később legfontosabb megfigyelési területei a szentesi Fertő és Lapistó, a Cserebökényi-puszták, a Csaj-tó és a Kurca voltak.

A Magyar Madártani Egyesülettel kezdetektől fogva kapcsolatba került, mint alapító tag, a 15. sz. Pusztaszeri Helyi Csoport elnöke (1978–1996), majd a Csongrád megyei Helyi Csoport tiszteletbeli elnöke. Az 1970-es évektől az MME Etikai Bizottságának tagja, majd az Ellenőrző Bizottság elnöke, 1995-től az MME Elnökségének tagja. Megkapta a MME Örökös Tagja kitüntető címet is (1987). 1988-as megalakulásakor tagja lett a Nomenclatura Állandó Bizottságnak (ma Nomenclator Bizottság).

A nagy elődökhöz méltóan élt és dolgozott: orvosként és a természetet kutatva. Szenvedélyes madarász volt, a madártan területén a populációdinamika és a szikesek madárvilága érdekelte leginkább. Számos tudományos közlemény, ismeretterjesztő cikk és kötet szerzője, társszerzője például a magánkiadásban megjelent A Vekeri-halastó madárvilága c. kötetnek. Tágabb környezetében igen sok ismeretterjesztő előadást tartott a környék jeles élőhelyeiről, egy-egy fajról vagy fajcsoportról. Mivel fényképezett is, előadásait a saját maga készítette diaképekkel illusztrálta. Tollgyűjteménye máig példa értékű a hasonló érdeklődésűek számára. Hosszú éveken át szervezte a fehérgólya-felmérést Szentes és Csongrád környékén; munkája során kiemelt szerepet szánt a élőhelyük, költési sajátosságaik, számosságuk változásainak (szinte) naprakész rögzítésével, elemzésével. A Cserebökényi-pusztán megfigyelte egy halászsas-pár fészkelési kísérletét, melyet szegedi madarászok is megerősítettek. A szentesi Termál-tavon is leírt egy tavicankó-fészkelést, majd a környék trágyaszikkasztóin figyelte meg a gólyatöcsök telepes költését. A szentesi Fertő és Lapistó pusztáin bizonyította az ugartyúk költését, a Csaj-tavon a kis csér fészkelését.

Utolsó éveiben egészsége megromlott, főleg látása romlására hivatkozva sajnálkozva említette, hogy már nem tud kimenni madarászni. Arra a kérdésre, hogy mit üzen a mai fiataloknak, a következőt mondta: „Ne az okostelefont és a tableteket nyomkodják, hanem minél többet legyenek a kinn természetben, hiszen a 90 évemben az is benne van, nagyon sokat voltam a madarak közt a szabad természetben!” Búcsúzik tőle a MME Csongrád Megyei Helyi Csoportja és a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület.

Emlékét megőrizzük!

Dr. Molnár Gyula