A végvári kuszmák eleste

Az elmúlt években országszerte egyre gyakrabban kerül sor régi épületek, omladozó kerítések elhagyott telkek felújítására. Az új tulajdonosok, legyenek azok magánszemélyek, cégek, önkormányzatok vagy maga a kormány, sokszor hatalmas hévvel, pénzt nem sajnálva valami újat, csillógót, modernt igyekeznek létrehozni az egykori ingatlanok megkopott, elhagyott, látszólag elhanyagolt, de mégis varázslatos helyén. De mi az, amit vesztünk ezzel?

 

Közönséges lábatlangyík a Várhegy oldalában

Sokan nem tudják, hogy régen a felépült házak körül többnyire meghagyták a természetes növényzetet, és abból kiindulva hozták létre a kerteket. A házak lábazatát, a kerítéseket sokszor a helyben fellelhető kövekkel burkolták, vagy azokból építették. És bár emberi létesítmények épültek, az eredeti természet, ha nem is bántatlanul, de csírájában ott maradt, és újra életre kelt. Buda ódon házainak kertjeiben máig fellelhető a Budai-hegyek élővilágának számos képviselője. Kankalinok, ibolyák, kövirózsák, orchideák, tölgyek, hársak, csenkeszek, és egyéb vad fűfélék; sorolhatnánk. Velük együtt azonban még érdekesebb lakók is rejtőzködnek a nyíratlanul burjánzó bokrok tövében, a repedezett kerítések hasadékaiban, vagy a betört ablakú pincékben, hogy aztán a csendesebb pillanatokban előbújjanak, és éljék az életüket, amelyet évmilliók óta élnek. A hangulatos, mesébe illően titokzatos zegzugos kertekben, parkokban mókusok, pelék, erdei egerek, sünök, megannyi énekesmadár, gyíkok, siklók és békák neszeznek. Ez utóbbiak ritka rovarokra vadásznak, pirregő tücskökre, pompás színezetű tarkalepkékre, mindenféle szöcskékre, sáskákra vagy a virágokra járó csillogó legyekre. De elkerülik a különféle mindent a szemnek, semmit a szájnak apró méh- és darázsféléket, mert az igazi különlegességek talán a kápráztató fémdarazsak vagy a bájos külsejű magányos méhek, amelyek ugyanúgy végzik a dolgukat az öreg gyümölcsfák virágain, mint túlhájpolt háziméhrokonaik. Egy-egy ilyen természetközeli kertben és parkban hálót sző a fekete-sárga csíkos darázspók, vagy valamelyik keresztes rokona is. Sokan nem szeretik ezeket az élőlényeket, mert szerintük zavaróak, vagy csak ismeretlenek és ezért félelmetesek. Pedig ők az őslakosok. Itt voltak már előttünk, és ahogy nőtt a város, úgy váltak a kisebb parkok, kertek, útszegélyek bokrosainak foglyaivá, de mind a mai napi velünk vannak, és egyre többen figyelünk fel rájuk. Facebook-csoportokban töltenek fel róluk képeket olyanok, akik észreveszik őket, és egyre többen irigykednek, amikor ritka különlegességet sikerül a telefon fényképezőjével lencsevégre kapni. Nő azoknak a száma, akik értékelik a természet különleges, városba ékelt szigeteinek kincseit. Pedig napról napra kevesebb akad belőlük, és a fent említett felújítási lázban ezen utolsó menedékek is végleg eltűnnek a településeinkről, és velük vesznek feledésbe mesébe illő lakóik, tündéreik, manóik, koboldjaik. Most a vár oldalában meghúzódó kis Paradicsomon a sor. A napokban látott napvilágot a már korábban is pedzegetett hír, hogy ez az apró terület csodapompára készül szert tenni. Úgy tűnik, e puccmenetnek már nem lehet útját állni. De akkor vessünk számot, mi az, amiről biztosan lemondhatunk. Csak nemrégiben derült ki, hogy ezen a területen a lábatlangyíkok egy népes kis csoportja él.

Tavaly jó néhány kuszma (lábatlangyík) került lencsevégre a Várhegy oldalában.

Minden bizonnyal azok leszármazottai, akik már akkor is itt voltak, amikor a Tabán oldalában apró házak sorakoztak, melyek körül állatokat legeltettek és gyümölcsöt termesztettek. Őseik itt voltak még a Budai Vár megépülte és eleink Kárpát-medencei honfoglalása előtt is. Mára csak maroknyian maradtak, és tulajdonképpen maradhatnának, ha képesek volnánk bennük is gondolkodni. És azokban a gyerekekben is, akik a telefonjaik applikációi helyett az ilyen csodákra tudnának rácsodálkozni. Az alig több mint 50 centiméterre növő gyíkok népi neve a kuszma vagy a hivatalos neve a közönséges lábatlangyík (Anguis fragilis) lábatlan mivoltukból fakad. Végtagjuk hiányában sokan kígyóknak gondolják őket. Fémesen csillógó barna vagy rezes pikkelyeik simák, nyelvüket lassan öltögetve keresik apró gerinctelenekből álló táplálékukat. Nem tudjuk, hogy van-e még mód arra, hogy várbéli posztjuk átalakítását oly módon végezzék el, hogy az eredeti növényzet megmaradjon, és óvatos kertészeti beavatkozással a természetes jelleg megtartásával ne vesszen minden ma még ott lakó oda. Akárhogyan is lesz, ha a biológiai sokféleség megőrzését komolyan gondoljuk, helyet kell biztosítanunk az élővilágnak a településeinken belül is. Ahhoz azonban, hogy ez megvalósuljon, gondolkodnunk kell bennük is. Hozzáértően és szívvel. És azt is fel kell fedezzük újra, hogy milyen sokat adhatnak ők is nekünk a jelenlétükkel. Milyen jól jönnek pándémia idején, amikor mindannyian mikrovilágunk foglyává váltunk, amikor lázasan keressük az újat, az érdekeset a megszokottban, mert máshol nem tehetjük. Ehhez azonban mindannyiunknak hozzá kell járulnunk. Kezdve a saját kertjeink természetbarát kialakításával, és azzal, hogy elvárjuk a településeinkért felelős szakemberektől, tervezőktől, kivitelezőktől, hogy vegyék figyelembe az élővilág szempontjait is. Ha pedig megteszik, értékeljük!

Spoiler: A lábatlangyíkok áttelepítése nem jelent valódi megoldást számukra. Ezek az állatok, és sokan mások is, akiket épp, amikor kell úgysem lehet megtalálni, máshol elveszettek, akárcsak mi lennénk, ha holnap New Yorkba vagy Mexikóvárosba letennének bennünket egy batyuval, hogy akkor innentől itt kell élnünk, oldjuk meg! Még úgy is a mi esélyeink lennének messze jobbak.

Az MME Kétéltű- és Hüllővédelmi Szakosztályának online térképező felületén, a Herptérképen összegyűlt adatpontok a Várhegy területéről. A pontok fali gyíkokat, egy rézssiklót, egy erdei siklót és számos közönséges lábatlangyíkot jelölnek.

A Herptérképen összegyűlt adatpontok a Várhegy területéről. A pontok fali gyíkokat, egy rézssiklót, egy erdei siklót és számos közönséges lábatlangyíkot jelölnek.

Írta: Babocsay Gergely és Wenner Bálint

Képek: Wenner Bálint

 

Kapcsolódó hírek

A denevéranyák szülőközösségeket képeznek. A vadászat ideje alatt a kölyköket a szálláshelyen u.n. denevéróvodákban hagyják, ahol egymást melegítik a kicsik (kereknyergű patkósdenevér – fotó: Boldogh S.

A denevérek ősszel párzanak, a petesejt azonban csak tavasszal termékenyül meg, mikor az emelkedő hőmérséklet és az éledő rovarvilág sokkal kedvezőbb feltételeket biztosít az embrió fejlődéséhez. A terhesség alig másfél hónap, a kölykök – fajtól és az aktuális időjárástól függően – május végétől július elejéig születnek. Mivel emlősállatok, így utódaikat elevenen hozzák a...

Év madara 2022 – Sokszínű természet szavazást 41%-kal a zöld küllő nyerte, így a következő évben a harkályféléket és az erdők madarait hozzuk közelebb kicsit az érdeklődőkhöz.

Hegyesorrú denevér (Fotó: Atli Arnarson)

Európában a nagyobb termetű denevérfajok közé tartozik, egy kifejlett állat akár 25 gramm is lehet - bár ez is mindössze 6 szem kockacukor súlya. Megjelenésében, életmódjában és a veszélyeztető tényezők tekintetében nagyon hasonlít a közönséges denevérre, mellyel gyakran vegyes kolóniákat is alkot (a két fajra vonatkozó adatok „nagy Myotis” név alatt gyűlnek).