Fiókát találtam! - Mit tegyek?

Május elejétől augusztusig tart a fiókaszezon, ilyenkor rengeteg bejelentést kapunk megmentendő madarakról. Pedig a legtöbbjük nem árvult el, ezért a legnagyobb segítség számukra az, ha nem fogjuk be, ha pedig már megtettük, a megtalálás helyén mielőbb elengedjük őket. A mentésre szoruló egészséges fiókák gondozása legtöbbször jóval könnyebb feladat, mint a sérült felnőtt egyedeké, könnyen etethetők és az esetek túlnyomó többségében gond nélkül felnövekednek és elengedhetők.

Az ilyen korú énekes rigó fiókákat nem kell "megmenteni", mert részleges fészekhagyók, azaz a teljes röpképesség elérése előtt elhagyják a fészket, és a szülők keresik meg őket etetéskor (Fotó: Nagy Károly).

A magányos(nak tűnő) tollas fióka többnyire nem árva fióka!
Az embereket cselekvésre késztető magányos(nak tűnő) fióka állapot legtöbbször nem a véletlen, nem baleset következménye, hanem a madarak túlélését segítő finoman hangolt viselkedési mechanizmus.

Az ágak között szabadon (nem odúban) költő madarak fészekaljaira – a tojásokra és különösen az eleségkérő hangot adó fiókákra – nagy kockázatot jelentenek a ragadozók. Ezért ezek a fajok a teljes önállósodás, a tökéletes röpképesség elérése előtt elhagyják a fészket, egymástól és a fészektől mindinkább eltávolodva - a szülők segítségével - magányosan próbálnak túlélni. A kézenfekvő kockázatok mellett ennek a viselkedésnek az az előnye, hogy lerövidül az az időszak, amikor a fészket megtaláló ragadozó a teljes fészekaljat el tudja pusztítani. Mivel a korai fészekelhagyó madarak ekkor még nem önellátóak és a teljes értékű repülés eléréséig 5-10 napig  még fejlődniük kell, a szülők a sűrű növényzetben rejtőzködő fiókákkal hanggal tartják a kapcsolatot, így találják meg és etetik folyamatosan őket.

Az ilyen viselkedésű fajok fészkeinek mérete is csak akkora, és konstrukciója is olyan (gyengébb anyagokból áll és kevésbé strapabíró, mint például a gallyfészkek), hogy a maximum 70%-os fejlettségi állapotú (méretű) fiókák befogadására alkalmasak, ezért az ezt a méretet és életkort elérő fiataloknak el is kell hagyniuk a fészket, mivel abban egyszerűen fizikailag nem férnek el többé.  

A részleges fészekhagyó madarak fiókái gyakran a szülők riasztó hangjára ugrálnak ki a fészekből, és ezzel - mintha egy ajtó záródna be - egy korszak is lezárul az életükben. Ezért nem nagyon érdemes a visszahelyezésükkel kínlódni, mert szinte bizonyosan nem maradnak meg ott, amint elvesszük a kezünket, az első zajra rugóként pattannak ki.

A képen is látszik, hogy az öt (!) fekete rigó fióka a teljes röpképesség elérése előtt mát több mint egy héttel alig fér el a fészekben, ezért el is kell hagyniuk azt.

Ez a korai fészekelhagyó viselkedés - bár kisebb mértékben - az odúköltő fajokra (cinegék, verebek, seregély, erdei fülesbagoly stb.) is jellemző. Ezeknek a madaraknak a repülni még nem vagy csak részben tudó fiataljai fejlett ösztönös rejtőzködő és túlélő biológiai programmal rendelkeznek. Keresnek maguknak egy jó búvóhelyet, és ott keveset mozogva meghúzódnak, majd meghallva az eleséggel érkező szülők hangját, válaszolnak erre, így tudatva az öreg madarakat a búvóhelyükről. Ez a kommunikáció nem egyirányú, a szülők speciális hangokkal hívni, irányítani is tudják a fiókákat; ennek köszönhetően lépésről-lépésre mind távolabb vezetik őket a fészek veszélyes (ismerhetik a ragadozók) közelségéből vagy a ragadozóktól (kutya, macska), az embertől.

A magányosan kóborló fiókák (a képen fekete rigó fióka) szinte soha nem árvák, hanem a faj túlélése szempontjából fontos "szétszóródni és túlélni" biológiai parancsnak tesznek eleget.

Amennyiben tisztában vagyunk a korai fészekelhagyó viselkedés okaival és működésével, az alábbiakban olvasható információk segítségével jobb döntéseket hozhatunk arról, hogy melyik fióka szorul segítségre, és melyiket kell megfogás nélkül tovább engedni, maximum a közeli sűrűbe menekíteni.

Bár nem madárvédelmi kérdés, de az erdőn-mezőn a fűben rejtőzködve lapuló őzgidákat sem kellene összeszedni. Ezek a kölykök szinte soha nem árvák, őket két szoptatás között a közelben legelő (csak a közeledő ember miatt megriadó) suták magukra hagyják, de mindig visszatérnek hozzájuk. Mivel az őzeknek Magyarországon szinte nincs természetes ragadozójuk  (néhány hegyvidéki hiúz, farkas és elsősorban télen a kóbor kutyák kivételével), és az utódnevelési időszakban vadászni sem lehet rájuk, a gidák ritka kivételtől eltekintve mindig számíthatnak az anyjukra.

Melyik fiókát nem kell megmenteni?
Énekesmadarak esetében a teljes testükön repülőtollakkal fedett; jól szaladó, a szárnyukkal eközben erőteljesen verdeső és valamilyen szinten repülni képes; élénken menekülő; az ágakon stabilan megkapaszkodni tudó; nem bágyadt; láthatóan nem beteg vagy legyengült madarakat ne "mentsük meg"! Ezek a fiókák az esetek túlnyomó többségében az előző fejezetben részletezett túlélő stratégia alapján cselekednek és nem árvák. Befogásukkal értelmetlenül kiszakítjuk őket a normális fejlődési környezetükből, azt kockáztatva, hogy a természeteshez képest hiányos táplálásunkkal csont- és tollfejlődési problémákat okozunk nekik.

A helyszűke (és a ragadozóveszély) miatt a fészket a fejlődés korai szakaszában elhagyó fiókák (a következő két képen fekete rigó) a közeli sűrű ...

... aljnövényzetben rejtőznek el, és a hangjukkal hívják magukhoz az etető szülőket.

A tyúkfélék, a ludak és récék fiókái - utóbbiak a főváros belterületein is gyakoriak - fészekhagyók, a kikelést követően néhány órával elhagyják a fészket, és a szülők vezetésével - a vízimadarak - a közeli tavakra, folyószakaszokra húzódnak, ahol kevés ragadozó fenyegeti őket. Ezeknek a fajoknak a fiókái születésüktől önellátók, maguk keresik meg a táplálékukat; a testvérek közelsége és a szülők jelenléte a ragadozók elleni védelem és a túlélés szabályainak megtanulása miatt fontos. Ha a településen ilyen réce családdal találkozunk, az a legjobb, ha segítünk nekik (terelgetés) eljutni a legközelebbi vízhez (általában ennek közelében költenek). A magányosan tipegő kis réce szinte biztosan lemaradt a közelben lévő családjától; az ilyen "árvákat" érdemes visszajuttatni a többiekhez.

Fészkén ülő tőkés réce tojó ...

... a fővárosban.

Bár a tőkés récék fiókái kikelésüket követően önállóan képesek úszni és táplálékot keresni ...

... a röpképesség eléréséig szükségük van a szülők és a testvérek közelsége nyújtotta biztonságra.

Melyik fiókát kell menteni?
Bármely madárfaj esetében igaz, hogy a csupasz (sokszor még nem kinyílt szemű), állni és járni nem tudó, csak fehér pehelytollakkal fedett testű fiókák segítségre szorulnak. Ugyan ilyen alapelv, hogy a bármilyen korú sérült, a szárnyát vagy a lábát furcsán tartó, lógató, vérző sebű fiókák is beavatkozást igényelnek.

A nagy(obb) testű fajok, elsősorban a gólyák és a ragadozó madarak, különösen a sasok már teljesen kitollasodott, a felnőtt egyedekhez hasonló megjelenésű és méretű fiókái csak a tökéletes röpképesség elérésével vállnak önállóvá (de nem önellátóvá!), ezért ha ilyen madarat találunk, rajtuk is segíteni kell. Ilyenkor az a legjobb, ha a közelben (általában a fejünk felett) többnyire megtalálható fészekbe kerülnek vissza (sokszor a Tűzoltóság vagy az ELMŰ segítségével) a fiókák.  

A pelyhes, gyakran még a fejüket is nehezen megtartó, nagyon fiatal fiókákat (kék vércse) a legjobb visszajuttatni a fészekbe, ha ez nem lehetséges, emberi gondoskodásra szorulnak. ...

A sasoknál (parlagi sas) még a fészekből kieső "anyányi" fiókák is mentésre szorulnak, mert ők csak a teljes röpképesség elérése után hagyhatják el biztonságosan a fészket.

Az extrém helyekre költő városi madarak többnyire valamilyen szintű mentési beavatkozást igényelnek. A képen látható tőkés réce fiókák Budapesten, a Lágymányosi híd budai hídfőjénél lévő irodaházak egyikének tetején keltek ki a tojásból. A mentésükről a 2007. évi nyári Madártávlat magazin 29. oldalán olvashat itt.